Mesevilág


Történet Antverpen verébről, Mihéjev macskáról, Vászjáról, az ezerjófűről és Marija Szemjonovna százlábúról meg az ő családjáról

Ljudmila Ulickaja

 

1. fejezet

Mielőtt kezdetét vette volna Antverpen veréb, Mihéjev macska, Vászja, az ezerjófű és Marija Szemjonovna százlábú közös története, mindegyiküknek megvolt a maga saját, szomorú históriája. Marija Szemjonovnát leszámítva mind szerencsétlenek voltak a maguk módján. Marija Szemjonovna meg természeténél fogva olyan visszahúzódó volt, hogy róla egyáltalán semmit nem lehetett tudni.

Egy elhagyott házban találkoztak össze. Az emberek, akik korábban itt laktak, új lakásba költözve itthagytak minden lomot - törött székeket, lyukas bakancsokat, elrongyolódott ruhákat, régi serpenyőket és egy rakás szemetet. Egyszóval, mindent, amire nem volt már szükségük. Az ablakpárkányon például egy nagy virágcserepet hagytak, amiben egy szép bokornyi ezerjófű éldegélt. Az ezerjófű az elején meg volt győződve arról, hogy a háziak csak elfeledkeztek róla és nemsokára visszatérnek érte. De senki nem jött, ott maradt egyes-egyedül a félig rombadőlt házban, a repedezett ablakpárkányon, a nyitott ablak alatt. A házba senki be se tette a lábát. Az ezerjófű beleunt a várakozásba és megértette, hogy örökre otthagyták.

Azelőtt szerette figyelni az embereket, hallgatta a beszélgetéseiket, néha a veszekedéseiket is, most viszont unalmasan folydogált az élete, az egyetlen időtöltése az olvasás volt. Mellette, a párkányon ott hevert egy nyitott Nagylexikon, amelyre szintén nem volt szüksége a háziaknak. A folyton nyitott ablakon át beesett a párkányra a hó meg az eső, és időnként a szél is befújt. A szél pedig néha olyan erős volt, hogy új oldalra lapozott a Nagylexikonban. Ez nem túl gyakran fordult elő, de olyankor az ezerjófű mindig nagyon boldog volt, hiszen mire a széllapozott, addigra ő már rég betéve tudta az előző oldalt.

Mindent egybevetve Vászja, az ezerjófű attól a naptól kezdve, hogy magára maradt az elhagyott házban, szerencsétlennek tartotta magát.

 

2. fejezet

A másik szerencsétlen Mihéjev volt, a macska. Ö már kezdettől fogva szerencsétlen volt: rossz családba született. Az anyja kóbor macska volt, és ez egészen más helyzet, mint a házimacskaság: soha egy teremtett lélek se gondoskodott róla, senki nem mondta, hogy le kéne ugrani a boltba a cicánknak fagyasztott halat vagy legalább Whiskast venni, senki nem gondolt arra, hogy üresen áll a kistányér, ideje lenne tejet tölteni bele. Mihéjev apjáról meg egyáltalán semmit nem lehetett tudni - még azt se, volt-e egyáltalán.

Maga Mihéjev a padláson született. Az anyja nemtörődömségből még nevet se adott neki, egyszerűen kiscicának hívta. Két hétig szoptatta, aztán ráunt a dologra és a sors kegyeire bízta. Az összes szabadidejét egy ellenszenves, durva kandúr társaságában töltötte. A kiscica egyedül mászott le az udvarra és egyedül tanult meg élelem után kotorászni a szemétben meg menekülni a rá leselkedő sokféle veszély elől.

A lépcsőházban töltötte az éjszakákat, egy második emeleti küszöbön. Az ajtóra az volt írva ,,5.", meg még az is, hogy "Mihéjev". Időnként jött a postás, csengetett és azt mondta:

- Jónapot kívánok, nyissák ki, kérem, Mihéjevhez jöttem!

"Ha az ajtóra az van írva, hogy Mihéjev, az azt jelenti, engem is Mihéjevnek hívnak" - döntötte el a kiscica. Így többé nem volt már névtelen.

A postásnak mindig ajtót nyitott az ember-Mihéjev és beengedte, de a kiscicát, aki most már szintén Mihéjev volt - soha. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy időnként azért kitett az ajtó mellé egy-egy halfejet vagy egy kis harmadnapos fasírtot. Egy napon, amikor Mihéjev cica épp nekifogott a küszöbön egy darab avas kolbásznak, az anyamacska lefelé tartott a padlásról az ellenszenves kandúrral, aki kiragadta az alig megkezdett falatot egyenesen a kiscica szájából, és egy szempillantás alatt lenyelte. Az anya meg egy szót sem szólt az éhes gyereke védelmében! Mihéjev rettentően megsértődött.

Mindannyian pontosan tudjuk, hogy nem szép dolog a saját szüleinket elítélni, de időnként mégis beleesünk ebbe a hibába. Mihéjev is elítélte az anyját és úgy döntött, minden kapcsolatot megszakít vele és új lakhelyre költözik. Mégpedig végleg!

És azzal el is ment.

Sokáig ment-mendegélt, bokrok alatt aludt, szemétdombokon kotorászott étel után, menekült a kutyák és más veszélyes állatok elől, és annyit nőtt útközben, hogy nem volt már többé kiscica. Nagy, szürke cirmos kandúr vált belőle, sovány és nagyon-nagyon körültekintő. Olyan helyet viszont, ahol befogadták volna, továbbra sem talált.

 

3. fejezet

És most - néhány szó a verébről. A verébcsaládban ő volt a leggyengébb fióka - még csecsemőkorában megfázott, az egész gyerekkorát hörghuruttal betegeskedve töltötte, így aztán termetre is kicsi volt és a szárnyai is erőtlenek voltak. Az állandó köhécselése miatt elnevezték Krahácsnak, és ez azért fájt neki különösen, mert a bátyjainak viszom egyáltalán semmilyen neve nem volt és kiváló an megvoltak így is. Ráadásul ők erősek voltak és állandóan ütötték-csipkedték a gyenge kistestvért. Volt egy kedvenc játékuk: ha Krahács egy pillanatra is nem figyelt, valamelyik bátyja rögtön nekirepült hátulról és jó alaposan nyakszirten csípte. Amíg az, szegényke, rázkódott fájdalmában, a bátyjai körbevették és kórusban kiáltozták:

- Találd ki, ki csípett beléd? Találd ki! Találd ki!

Krahács találomra rábökött valamelyik bátyjára, azok meg csak csipogtak és röhögtek:

- Nem én voltam! Nem én voltam!

Ök, az erősek, sokan voltak, míg a gyengécske kis Krahács egyedül- hát próbálta távoltartani magát tőlük.

Egy napon Krahács elröpült a bátyjai elől, egyenesen az iskola udvarára, leült a párkányra és süttette magát a nappal, és akkor egyszer csak meghallotta, ahogy a tanítónő távoli országokról magyaráz a gyerekeknek. Antwerpenről volt szó, egy városról Belgiumban, az ottani rakpartról és révről és tornyokról és tőzsdékről.

"Micsoda gyönyörű szó! Antverpen! - gondolta Krahács. - Ha engem Antverpennek hívnának, én lennék a világ legboldogabb verebe. Mert a Krahács névvel igazán nem lehet együttélni!"

És akkor hirtelen eszébe jutott a megoldás: elrepül valahova nagyon-nagyon messzire, ott Antverpenként mutatkozik be, és senki nem fogja megtudni az eredeti nevét.

Felröppent, és búcsút sem véve a bátyjaitól, elrepült új tájak felé. Két órát se repülhetett, de már teljesen leizzadt. Erőtlen szárnyai elfáradtak, és estefelé leereszkedett egy félig rombadőlt ház mellett, amely magányosan álldogált egy elhagyatott telken. Teljesen ismeretlen helyre érkezett, távol a verébotthontól.

"Itt fogok letelepedni - határozta el. - Már csak találnom kell valakit, akinek megmondhatom, hogy Antverpennek hívnak."

Jobbra-balra forgatta a fejét, de senkit nem látott, akinek bemutatkozhatott volna. Aztán észrevette, hogy az ablak nyitva van, berepült hát a házba. Első pillantásra úgy tűnt, senki nincs odabenn.

- Jó estét! - mondta azért a veréb mindenesetre. - Van itt valaki?

Nem számított válaszra, de bármily furcsa is, valaki meghallotta a szavait. Halk hangot hallott:

- Jó estét kívánok. A nevem Vászja. Nagyon örvendek a találkozásnak.

A veréb nem értette, kitől származhat a hang. Körbenézett, aztán azt kérdezte:

- És merre van, Vászja?

- A párkányon állok.

A párkányon egy cserép állt, benne egy tő ezerjófű, mellette vastag könyv - más semmi. A veréb leült a párkány szélére és megvizsgált minden hasadékot, lehet-e ott valaki, akitől a hang származik, de senkit nem talált.

- Én beszélek önhöz, én, Vászja, az ezerjófű.

- Életemben először hallom, hogy a növények beszélni is tudnak - lepődött meg a veréb.

- Már nagyon régóta élek ezen az ablakpárkányon, egyedül. Magányomban megtanultam beszélni és olvasni is. Bár az igaz, hogy beszélgetnem nincs kivel. A távolabbi sarokban ugyan ott lakik Marija Szemjonovna, a százlábú, de ő nem valami beszédes teremtés. És önt hogy hívják?

Elérkezett a legfontosabb pillanat: az egykori Krahácstól azt kérdezték, hogy hívják.

- A nevem az ... - az izgatottságtól egyszerre dadogni kezdett - a nevem Antverpen.

És kezdetét vette az új élet. Az ezerjófű udvarias mozdulatot tett a felső levelével és csendesen azt mondta:

- Milyen gyönyörű név!

Ekkor a veréb rettenetesen köhögni kezdett. Vagy megfázott repülés közben, vagy az ablakon beáradó hideg levegő okozta, de úgy tűnt, kiújult a hörghurutja.

- Ó, te jó ég, hogy krahácsolsz! - mondta Vászja együttérzően és a szegény verébnek még a lélegzete is elakadt: na tessék, mindjárt mondja is ez az ezerjófű, hogy miféle Antverpen lennél, hiszen te kiköpött Krahács vagy! És akkor füstbe megy a terve, kezdhet megint új életet, repülhet megint a világ végéig, amíg nem talál valakit, akinek bemutatkozhat - elvégre a verebektől nem olyan gyakran kérdezik a nevüket.

De Vászja semmi ilyesmit nem mondott. Hanem így szólt:

- Gyere csak, majd én kikúrállak. Hiszen lényegében gyógynövény lennék. Csípj le egy keveset az alsó levelemből és öblögesd a torkod a levével! És akkor rögön kutya bajod se lesz.

- Neked nem fog fájni? - kérdezte Antverpen.

- Csak egy kicsit, de kibírom.

- Köszönöm, Vászja - hálálkodott Antverpen és lecsippentett egy darabot a levélből. A lé hihetetlenül keserűnek bizonyult, de a köhögést azonnal elmulasztotta.

- Örülnék, ha itt maradnál. Maradj, kérlek - kérte Vászja, a veréb pedig természetesen azonnal beleegyezett. - Ebben a házban, amíg éltek itt emberek, tartottak egy csízt, kalitkában. Keresd csak meg, ott állt régen a polcon!

Valóban, a polcon ott volt a kalitka. Hiányzott az ajtaja, de ez pont jól is jött, elvégre Antverpen nem akarta bezárni magát. Viszont milyen kellemes is a saját házában üldögélni, ráadásul ez a ház egy másik házban áll! És még a szomszéd is ilyen rokonszenves!

 

4. fejezet

Innentől hát kettecskén éltek a házban - mert tulajdonképpen Marija Szemojonovna ekkor még nem számított -, éspedig igen nagy barátságban. Antverpen minden reggel elrepült élelemért és vízért, és sosem feledkezett el arról, hogy egy kis vizet hozzon a csőrében Vászjának. Volt persze az udvaron egy esővizes hordó, de az abban levő víz nem igazán volt alkalmas az ivásra - megposhadt, mivel már régen nem esett az eső. Nem beszélve arról, hogy Vászja nem ért el odáig. Amíg Antverpen fel nem bukkant a házban, az ezerjófüvet gyakran gyötörte a szomjúság, hiszen az eső csak ritkán esett be a nyitott ablakon. Olyan ritkán, hogy Vászja lassan nőtt: víz nélkül a növények - ha mégoly takarékosan bánnak is a nedveikkel - nagyon rosszul érzik magukat. Mostantól viszont, hála Antverpennek, Vászja nem szomjazott többé.

Ö pedig cserébe teljesen kigyógyította Antverpent a köhögésből. Az első időkben még vissza-visszatért a veréb náthája és hörghurutja, de az ezerjófű-lé hamar segített rajta. Mindketten szépen megerősödtek - Vászja a rendszeres locsolástól, Antverpen pedig a gyógyító italtól.

Ráadásul Antverpen minden reggel, mielőtt elrepült volna dolgára, lapozott egyet a Nagylexikonban, így Vászjának nem kellett várnia, amíg a véletlenszerű szélfuvallatok új ismereteket tárnak fel előtte.

Egy este, amikor Antverpen kényelembe helyezte magát Vászja cserepe szélén, és az ezerjófű épp arról mesélt neki, hogyan működik a villanykörte, mert éppen erről olvasott előző nap a Nagylexikonban a "V" betűnél, valaki kaparászott az ajtón.

Igen, Mihéjev macska volt az.

Az ajtó nyikorogva kinyílt és félénk hangot hallottak:

- Be szabad jönni?

A két barátnak elakadt a szava, hiszen még soha senki nem látogatta meg őket ebben a házban. A veréb Vászjára nézett, Vászja bólintott a felső levelével, majd kikiáltottak:

- Tessék, csak tessék!

És belépett Mihéjev, a macska.

Vaksötét volt a szobában és bár a macskák a sötétben is kiváló an látnak, Mihéjev senkit nem vett észre, akárhogy is forgolódott.

- Jó napot! - üdvözölte a biztonság kedvéért a láthatatlan házigazdákat.

- Jó napot! - hallotta a két hangot Mihéjev. Meglepődött, mert csak egy verebet látott, aki egy virágcserép szélén ült. (Pedig mintha ketten szóltak volna.)

- Nem fogadna be éjszakára? Csak egyetlen éjszakáról lenne szó, magányos Utazó vagyok és nagyon elfáradtam - mondta bizonytalanul.

- Milyen jól nevelt macska! - súgta Antverpen Vászjának. De a macskáknak nem csak a látásuk, hanem a hallásuk is kiváló, Mihéjev meghallotta hát a megjegyzést és rögtön ellenkezni kezdett:

- Miféle jólneveltségről beszél? A szemétdombon nőttem fel! Szinte teljesen árva vagyok!

- Hát gyere be, ha már egyszer árva vagy - örült meg Antverpen, visszaemlékezve a verekedős bátyjaira.

Így hát megismerkedtek. Antverpen ismét nagy örömmel bemutatkozott, életében másodszor, Vászja pedig örvendezett, hogy még egy fővel nőtt a hallgatósága.

- Rögtön lefeküdne aludni, vagy előtte volna még kedve meghallgatni, hogyan működik a villanykörte?

Mihéjev, aki borzasztóan elfáradt az úton, meglepődött:

- Lehetséges lenne, hogy lefekszem, és fekve hallgatom, amit a villanykörtéről mesél?

Mihéjev körülnézett, és mivel jól látott a sötétben, felfedezett a sarokban egy régi kabátot, lefeküdt és teljes kényelemben kinyújtózott. "Bizonyára mindezt csak álmodom" - gondolta, mielőtt valóban elaludt volna. És átaludt két teljes napot.

 

5. fejezet

Mihéjev macskát, amikor felébredt, befogadták a kis kompániába, és a macska életében először úgy érezte, hogy végre méltó társaságba került. A verébről azt gondolta, valószínűleg nemesi származású lehet, ha ilyen gyönyörű vezetékneve van. Ebben tévedett, hiszen az Antverpen kereszt-, nem pedig vezetéknév, vezetékneve a verébnek egyáltalán nem volt, ellentétben Mihéjevvel, akinek meg keresztnév nem jutott.

Vászja előtt kicsit restelkedett a macska, hiszen az ezerjófű olyan bölcs és művelt volt. Maga Mihéjev összesen ezt a hat betűt ismerte: M, I, H, E, J és V. Nem tudta pontosan, hány betűt ismer, számolni ugyanis csak négyig tudott, minthogy négy mancsa volt. Úgy sejtette, hogy négy betűt ismer, meg még kettőt.

Aztán Mihéjev lassanként felengedett, nem feszengett már Vászja előtt, sőt meg is kérte, hogy tanítsa meg olvasni. Sajnos ez már nem ment olyan könnyen. Meglehet, Mihéjev nem volt valami tehetséges tanítvány, vagy Vászja nem volt olyan jó tanár. A betűkkel lassan haladtak hát, de annál nagyobb barátságban éldegéltek együtt. Vászja, ahogy erejéből telt, próbálta okítani Mihéjevet és Antverpen, megpróbálta átadni nekik mindazt a tudást, amit a Nagylexikonból szedett össze, és ha bajuk volt, meggyógyította őket a levével.

Antverpen továbbra is hordta a vizet Vászjának a csőrében, Mihéjev pedig rendet rakott és kitakarított a házban - a macskák természetüknél fogva nagyon rendszeretőek! -, és Vászja nagy örömére fellelt a lomok közt egy szamovárt, megtisztította és az asztalra állította. Innentől fogva az estéket nem az ablakpárkányon töltötték, hanem az asztalnál ültek és teáztak. Ilyenkor Mihéjev a legnagyobb gondossággal, cserepestül átcipelte és az asztalfőre ültette Vászját, a szamovár mellé. Odaállította a kalitkát is, Antverpen berepült, letelepedett a rúdon és vidáman csiripelt erről-arról.

Tea után Mihéjev a hátára hengeredett, kidüllesztette fehér pocakját, Antverpen pedig kicsipkedte a szőre közül a bolhákat és azt mondogatta:

- Kevés a bolhácska, de annál finomabb!

 

6. fejezet

Így éldegéltek. Éjszakánként Mihéjev időnként lépteket és neszezést hallott a legtávolabbi sarokból, de nem fordított rá különösebb figyelmet. Egy éjjel valaki nagyon nyögdécselt és sóhajtozott.

"Ez bizonyára Marija Szemjonovna - találta ki a macska -, úgy tűnik, megbetegedett. Holnap adni kell neki Vászja levéből."

A sóhajtozást és nyögdécselést nemsokára ijesztő zsivaj, cincogás, mozgolódás és más, érthetetlen zajok váltották fel, majd kisvártatva meghallották Marija Szemjonovna visszafojtott kiabálását.

- Ne mászkáljatok el! Elvesztek! Nem találtok haza! Elkap a macska! Megesz titeket a veréb!

A zsivaj reggelig nem csitult el, másnapra pedig mintha az egész házat ellepték volna az apró százlábúcsecsemők. Hihetetlenül fürgék voltak és nagyon helyesek - csillogó szeműek, apró lábacskákkal. Nemsokára feltűnt maga Marija Szemjonovna is, aki eddig a lábát se dugta ki a sarokból. Egyszerű, félénk teremtés volt, sok lába ellenére is nehézkesen mozgott. Most kénytelen volt fel s alá mászni a szobában, hogy halomba gyűjtse a kicsinyeit. Időről időre fülsiketítő sivalkodás hallatszott. A gyerekek kicsik voltak még, butácskák, állandóan estek-keltek vagy beszorultak valahova. Az egyik felmászott a törött ingaóra számlapjára és rákapaszkodott a percmutatóra. Egy órán keresztül lovagolt rajta, megtett egy teljes kört, aztán az egyik lábacskája beakadt a mutató és a számlap közé, mire fájdalmasan felsikoltott. Marija Szemjonovna pánikba esett, megpróbált felugrani a falra, de nem tudott megkapaszkodni és mindannyiszor visszaesett.

Ahogy Antverpen az óra felé repült, hogy segítsen kiszabadítani a kicsit, Marija Szemjonovna rémült hangon kiáltott rá - megijedt, hogy a veréb majd bekapja a könnyelmű százlábúgyereket. Az közben levegőt sem véve, éles hangon üvöltött.

Ahogy megnyugtatták az egyiket, a másik belepottyant egy résbe két padlódeszka között, Mihéjevnek kellett kipiszkálnia a hosszú karmaival. Két kicsi megállás nélkül csépelte egymást. A négy legnagyobb kieszelte, hogy az asztalon fognak focizni egy száraz borsószemmel, aztán addig futkostak a labda után, amíg az egyik kis bolond le nem zuhant és el nem törte egyszerre négy lábát. (Meg kellett gyógyítani Vászja levével.) Az igazat megvallva Vászja eddig is áldozatkész volt, orvosi célokra mindig azonnal felajánlotta a leveleit, de amióta Marija Szemjonovnának gyermekei születtek, egyre gyakrabban kellett megválnia a levélkéktől.

Ez az óvoda mindenkit halálosan kifárasztott, Vászjának még a feje is megfájdult. Igaz, maga sem tudta pontosan, hol is van a feje. Valahol a legfelső levelek tájékán.

A kölykök hamar elpusztítottak minden ehetőt, amit a házban találtak, aztán csak bömböltek az éhségtől. Marija Szemjonovna nem volt valami életrevaló: ezek voltak az első gyermekei és fogalma sem volt, hogyan, mivel etethetné őket. Mihéjev felkapta a kannát és elszaladt tejért - azt senki nem tudta, hová. Menetközben mormogott maga elé:

- Szép kis szülő az ilyen! Micsoda tehetetlen nőszemély! Botrány!

Úgy két óra múlva visszajött, fáradtan és porosan, de egy teli kanna tejjel.

Kitöltötte a tejet egy csészealjba, a gyerekek meg lökdösődve vetették magukat az ételre.

- Hé, hé, álljatok sorba! - kiáltott rájuk Mihéjev. Bármilyen furcsa is, a kis százlábúak hallgattak rá. Marija Szemjonovna elragadtatva nézett a macskára, odalépett hozzá és halkan azt súgta a fülébe:

- Nagyon szépen köszönöm, Mihéjev, igazán lekötelezett. Nem is gondoltam volna, hogy maga ilyen jó, sőt, mindig inkább félelmetesnek találtam!

Azzal el sírta magát. Mihéjev pedig elfordult és úgy morogta:

- Ugyan, ugyan, semmiség, hagyjuk ezt inkább. Hiszen mindig is szerettem a gyerekeket. Nekem magamnak olyan nehéz gyerekkorom volt - és mélyet sóhajtott.

A kis százlábúak egy pillanat alatt kilefetyelték az összes tejet és ahogy a pocakjuk megtelt, a lábaik is elgyengültek, úgy aludtak hát el, egy kupacban, a csészealj mellett.

- Ezek se mások, mint a kiscicák - gondolta Mihéjev.

 

7. fejezet

A házban új élet kezdődött. Mihéjev elszegődött éjjeliőrnek a szomszédos faluba, egy hombártól kellett távol tartania az egereket, ezért pedig minden reggel tejjel töltötték meg a kannáját. Antverpen a gyerekeket dajkálta, napjában hússzor kellett megmentenie hol egyiket, hol másikat. Ezen kívül még arra is időt kellett szakítania, hogy elrepüljön vízért magának meg Vászjának, és útközben még néhány magot is felcsipegessen, hogy mégis egyen valamit. Egészen lefogyott és egyre gondterheltebbnek tűnt.

A gyerekek a tejen kívül is megettek bármit, ami eléjük került.

Csak két esetben nem ácsingóztak ételért: amikor éppen volt valami a szájukban, meg amikor aludtak. A százlábúmama valósággal kétfelé szakadt a varrás és az élelemkeresés közt. Varrt Antverpennek egy hátizsákot, így most már ő sem tért haza az útjairól anélkül, hogy a gyerekeknek valami ennivalót hozott volna. Gabonaszemeket szedett és tejbegrízt főzött belőle.

Mind teljesen kimerültek. Marija Szemjonovna gyakran mondogatta, hogy a barátai segítsége nélkül már belehalt volna a sok gondba.

Természetesen neki jutott ki leginkább - neki kellett az összes gyereket mosdatni, fésülgetni, esténként ágyba fektetni, ráadásul mind annyira neveletlen volt, hogy még csak azt se lehetett mondani, hogy lett volna köztük egy vagy két különösen rossz: egyszerűen mind rosszak voltak.

Ráadásul teljességgel lehetetlen volt megkülönböztetni őket egymástól, márpedig így nehéz gyereket nevelni. Ha nem kapták el és büntették meg rögtön a csínytevőt, az elszökött és a testvérei között már semmi esély nem volt rá, hogy megtalálják. Hacsak a nadrágja alapján nem. Marija Szemjonovna mindnek különböző színű nadrágot varrt, de olyan gyorsan nőttek, hogy a százlábúmamának napokon át csak varrnia kellett. És bár egyszerre ötven nadrágon dolgozott - külön minden pár lábnak - egy-két gyerek így is mindig ruha nélkül maradt.

Vászját, az ezerjófűt izgatta legjobban a nevelés kérdése, a ház fejeként felelősséget érzett az egész családért. A Nagylexikonban, amit az elejétől a végéig kiolvasott, csupán egy szócikk szólt a pedagógiáról, azt már betéve tudta, de világos volt, hogy ennyi nem lesz elég. Úgy érezte, mégiscsak hézagos a műveltsége. És valóban, mi haszna van, ha tudjuk, hogyan működik a villanykörte, mitől repül a repülő és mi az az anyagcsere, ha egyszer a gyereknek képtelenek vagyunk elmagyarázni, miért ne lapátolja a tejbegrízt egyszerre nyolc lábával.

"Szereznünk kell egy könyvet, amiben leírják, hogyan kell gyereket nevelni - határozta el Vászja. - Majd esténként hangosan felolvasok belőle, elvégre mi mindannyian - én, Antverpen és Mihéjev - gyermektelen agglegények vagyunk, Marija Szemjonovnának meg elképzelése sincs a gyereknevelésről, hiába nagycsaládos anya, aztán a végén a gyerekek semmiféle nevelésben, vagy ami még rosszabb, helytelen nevelésben részesülnek.

Vászja még bele is izzadt a gondolatba.

"El kell jutnunk a könyvtárig - gondolta. - Én, mivel ülő életmódot folytatok, erre nem leszek képes. Antverpen nem tudná hazacipelni a vaskos könyvet, még ha meg is találná. Mihéjevre itt van szükség a házban, hiszen ő hordja a tejet. Marija Szemjonovnát kell hát a könyvért küldeni."

Este, amikor a gyerekek már ágyban voltak, a felnőttek szülői értekezletet tartottak, ahol Vászja a többiek elé tárta, mire jutott. Mindnyájan egyetértettek vele. Kivéve Marija Szemjonovnát, aki eleinte ellenkezni próbált, azzal érvelve, hogy végülis őt se könyvből nevelték, mégse lett semmi baja, de Vászja erre keményen visszavágott:

- Ha magát, kedves Marija Szemjonovna, könyvek alapján nevelték volna, most talán jobban hallgatnának szavára a gyerekei!

Azt Marija Szemjonovnának is be kellett ismernie, hogy a gyerekek egyáltalán nem hallgatnak rá. Mihéjevet a kis százlábúak tisztelték, hiszen tőle kapták a tejet, Antverpentől féltek az erős csőre miatt, amelyet persze sosem fordított mások ellen, Vászjára az ülő életmódja miatt teljes közönnyel tekintettek, az anyjukat viszont egyáltalán semmibe se vették.

Reggel Marija Szemjonovna korán kelt, amikor még mindenki aludt, és halkan kiosont, hogy fel ne ébressze a kicsiket. A városi könyvtárba készült, és mivel nem valami gyorsan mászott meg az irányt sem tudta, hát hosszúnak és küzdelmesnek ígérkezett az út.

 

8. fejezet

A kicsiknek, amikor felébredtek, fel sem tűnt, hogy az anyjuk nincs otthon. Befaltak egy nagy fazék kását, közben kis híján belefojtották egyik testvérüket a fazékba. Miután fenékig kiették a fazék tartalmát, alaposan lenyalogatták a kásába esett kisöccsöt is. Utána kiaraszoltak a házból, akárhogy is kiabált utánuk Vászja az ablakpárkányról, hogy még meg kell tisztálkodniuk és a fazekat is el kell mosni, egy se fordult vissza. Néhányan kifeküdtek a küszöbre, ott süttették a hasukat a nappal, mások szerteszét mászkáltak az ösvényen. Néhányan pedig otthon maradtak, játszani és verekedni.

A kimerítő éjszakai műszak után megérkezett Mihéjev a tejeskannával.

A tejért keményen megdolgozott, egy percet sem aludt egész éjjel, védte a hombárt az egerektől. Letette a kannát az asztalra és elment aludni. Az Utóbbi időben sosem sikerült rendesen kialudnia magát, márpedig a macskáknak az alvásnál csak az evés a fontosabb. Ahogy Mihéjev bebújt a sutba aludni, a kis százlábúak felmásztak az asztalra és hancúrozni kezdtek a kanna körül. Volt, amelyik arrébb akarta tolni, volt, amelyik megdönteni próbálta, néhányan pedig felkapaszkodtak a fülére és úgy csüngtek lefelé, mint egy fürt szőlő. A kanna billegett egy darabig, aztán fölborult. Ez egyáltalán nem szegte kedvét a százlábúaknak, szürcsölni kezdték a tejet az asztalról, pancsoltak benne, fröcskölték egymást, a legtalálékonyabb meg azt játszotta, hogy ő a fehérvitorlás hajó a tejtengeren…

Vászja hiába kiabált az ablakpárkányról, senki nem hallgatott rá. A százlábúak zajongása felkeltette Mihéjevet. Rettentően elkeseredett, amikor meglátta a kiöntött tejet, és alaposan el akarta fenekelni a gyerekeket, de aztán eszébe jutott a saját sanyarú gyerekkora és visszafogta magát.

- Vászjám, igazad van, könyv nélkül nem megyünk itt semmire - mondta az ezerjófűnek. - Régebben még valamelyest hallgattak rám, de ahogy nőnek, úgy lesznek egyre engedetlenebbek, és most már fülük botját sem mozdítják, ha rájuk szólok. . .

Azzal Mihéjev nekilátott a takarításnak. A százlábúgyerekek kiszaladtak az udvarra és eszükbe sem jutott, hogy segíteniük kéne.

Így ment ez egész estig, Antverpen pedig, aki reggel a távolabbi mezőre indult magokért, még mindig nem ért vissza. A kölykök követelték a tejbekását, Mihéjev aztán betömte a szájukat valami maradék étellel és lefektette őket aludni. Már nagyon aggódtak Vászjával, hogy Antverpent valami baleset érte. Mihéjev reggelig ott ült a párkányon az ezerjófű mellett a sötétséget kémlelve. Se Marija Szemjonovnának, se Antverpennek nem volt se híre, se hamva.

- Odaveszett, odaveszett a barátunk - sopánkodott Vászja meg Mihéjev.

De Antverpen nem veszett oda, bár valóban baleset érte. Telitömte a hátizsákját magokkal, majd a vállára akarta kanyarítani, de egy hirtelen mozdulattal kificamította a szárnyát. Nem tudott hát felszállni. Rakomány nélkül már rég hazaért volna, de sajnálta otthagyni a teli zsák magot, így hát nagy kínnal sántikált az úton, maga után vonszolva a magokat a százlábú gyerekeknek. Csak másnap estére ért haza. Tetőtől talpig poros volt, a szárnya élettelenül lógott, a csőre félig nyitva, alig lélegzett.

- Hát mégis élsz, lelkem-galambocskám! - suttogta Vászja.

Mihéjev, mélyebbre visszahúzva az éles karmait, keblére ölelte a barátját. Együtt vert a veréb- és a macskaszív.

A kőszívű kis százlábúak azonban, ahogy megvacsoráztak, tovább verekedtek és játszották buta kis játékaikat, ügyet sem vetve mások szenvedésére.

Vászja és Mihéjev nekifogtak, hogy meggyógyítsák Antverpent. Vászja utasítására Mihéjev levágta a legnagyobb levelet és beborogatták vele a sérült szárnyat. A macska begyújtotta a kemencét és feltett forrni egy vödör vizet, amit a hordóból merített, hogy megmosdathassák Antverpent, akinek a tollai egészen összeragadtak a portóI és a sártól. Amikor a víz felforrt, megint baleset történt: Mihéjev megcsúszott egy darab almahéjon.

Általában banánhéjon szokás megcsúszni, vagy narancshéj on, na de honnan vegyünk mi olyat itt, a mérsékelt égövben, ahol nem terem sem banán, sem narancs, a bolt pedig nagyon messze van? Almából sem álltak sokkal jobban, de épp előző este kedveskedett Mihéjev a gyerekeknek másfél kiló lédús almával. A százlábúak pedig almahéjjal szórták teli a padlót, másféle héj nem volt a kezük ügyében.

Így történt a baleset: Mihéjev megcsúszott, a forró vizes fazék kifordult a kezéből és tetőtől talpig leforrázta. Velőtrázóan felmiákolt és fel-alá szökdécselt szörnyű fájdalmában.

Most, hogy Mihéjevnek sokkal nagyobb szüksége volt az ápolásra, Antverpen egészen el is felejtkezett róla, milyen nyomorúságosan érezte magát még egy perccel azelőtt is. És nekilátott a macska kezelésének. Kiterített egy tiszta lepedőt, ráfektette a nyögdécselő Mihéjevet és bekenegette a sebeit ezerjófű-lével. Vászja egyik levelét a másik után nyújtotta oda, hogy Antverpen lecsíphesse és a megégett bőrre tapaszthassa. És Antverpen ezt az egészet hősiesen, fél szárnnyal csinálta végig. A másik beborogatott szárnya tehetetlenül himbálózott és csak zavarta a munkában.

Vászja a cserepében ülve nem tudta visszatartani a könnyeit, és mindegyre azt hajtogatta, hogy nem érdemelték ők meg ezt a szerencsétlenséget, és minek is született szánalmas növénynek, akinek se keze, se lába, hogy segíthetne a barátain a nehéz időkben. A barátai vigasztalták, ahogy tudták: Antverpen azt magyarázta, hogy sem állatban, sem növényben nem találkozott még ilyen művelt és jólelkű teremtménnyel. Mihéjev két fájdalmas sóhaj között elhaló hangon suttogta, hogy ő éppen azért szereti Vászját, mert növény, és hogy az ő zöld színe olyan ritka gyönyörű, hogy semmilyen állatnak, még a madaraknak vagy az afrikai fajtáknak sincs ilyen. A békák zöldje, példának okáért, kellemetlen, piszkoszöld, a papagájok rikító zöldje pedig egyszerűen közönséges.

Eközben Antverpen addig csipkedte le szépen sorban a leveleket, amíg azt nem vette észre, hogy Vászjából szinte semmi nem maradt, csak egyetlenegy levél árválkodott a cserépben!

A szurtos, mosdatlan százlábúgyerekek felnőtt felügyelet nélkül maradtak és úgy aludtak el, az asztalon, a piszkos edények között.

 

9. fejezet

A gyerekek felébredtek és azonnal ordítani kezdtek - követelték a reggelit.

Mihéjevnek szörnyű fájdalmai voltak, még arra sem maradt ereje, hogy intsen egyet a farkával. Antverpen sóhajtozva, fájós szárnyát maga után húzva jött elő a kalitkájából, hogy reggelit készítsen. Tej nem volt, egy csepp se. De a magokkal teli hátizsák ott hevert az ajtó mellett - annyi élelemnek néhány napra elégnek kell lennie! Amíg a veréb a gyöngeségtől tántorogva egy kis vízzel kását főzött a gyerekek nek, azok nagy egyetértésben verték az asztalt és kiabáltak hozzá: "Ká-sát a-ka-runk! Ká-sát a-ka-runk!"

Antverpen utolsó erejét összeszedve kavarta a kását és Vászjához fordult egítségért:

- Vászja, kérlek, magyarázd meg nekik, hogy a nyers gabonaféle káros a gyermekek egészségére! - Antverpen hátrafordult, hogy Vászja megerősítse a szavait, de - ó, egek ura! - Vászjából semmi nem maradt a cserépben. Szinte semmi.

A dús, zöld bokor helyén csak egyetlen levél maradt, az is teljesen elszáradt az éjszaka.

- Meghalt! - sikoltott Antverpen. - Vászja meghalt! Vászja elszáradt! Jaj nekünk! Az összes gyönyörű, lédús, egészséges levelét odaadta, hogy meggyógyítsa Mihéjevet, magának csak egyet hagyott, és most meghalt! Meghalt a mi szegény barátunk!

Mihéjev is elsírta magát a kemencepadkán. De olyan fájdalmai voltak, az égési sebek úgy sajogtak, hogy nem tudott felkelni.

- Meghalt - mondta az egyik százlábúgyerek.

- Menjünk, nézzük meg, milyen! - mondta egy másik.

Felmásztak hát, egyik a másik Után, a párkányra és belestek a cserépbe: a tekintélyt parancsoló, jól megtermett, soklevelű ezerjófű helyén csak valami száraz, görbe ágacska meredezett.

A gyógyító levelekkel beborogatott Mihéjev keservesen sírt:

- Miattam halt meg! Feláldozta minden levelét, hogy beforrassza a sebeimet!

Antverpen szeretett volna valami vigasztalót mondani, de semmi nem jutott eszébe. Aztán az egyik kölyök, a legmerészebb mind közül, megszólalt:

- Ne sírj, Mihéjev. Miattunk halt meg. Nem te vagy a hibás. Mi szórtuk szét szántszándékkal az almahéjat, mert meg akartuk nézni, mekkorát esel.

- Te akartad, hogy Mihéjev elessen? - kérdezte Antverpen ettől a legmerészebbiktől, de az rögtön azt csipogta, hogy "Nem én voltam!" - és eltűnt a testvérei között.

- Hát ki akarta közületek, hogy Mihéjev elessen? - kérdezte Antverpen kétségbeesve. A kölykök egyszerre kiabálták, hogy "Nem én voltam, nem én voltam! Mind akartuk! Senki nem akarta! Mind! Mind dobáltuk az almahéjat! Én nem dobáltam! Te dobáltad! Mind dobáltuk!"

"Hogy emlékeztetnek a testvéreimre - gondolta Antverpen szomorúan. Ugyanolyan rosszindulatú csürhe."

- Ne rájuk haragudj, Antverpen. Baleset volt, én vagyok a hibás. Szegény Vászja! - suttogta elhaló hangon Mihéjev a kemencepadkáról.

- Csak te ne halj meg - könyörgött Antverpen -, kérlek, ne halj meg!

- Ha meghalok, temess Vászja barátunk mellé - hallatszott a padkáról. - Akkor én is belehalok a bánatba! - kiáltott Antverpen.

És akkor a kis százlábúak egyszerre sírtak fel:

- De mi nem akarjuk, hogy mind meghaljatok! - sírta az egyik.

- Mert akkor ki adna nekünk enni? Antverpen, ne halj meg! - sírta a másik.

- És ki hozna tejet? Mihéjev, ne halj meg! - sírta a harmadik.

- Ígérjük, hogy többé nem dobáljuk szét az almahéjat! - sírta a negyedik. -: És hol a mamánk? - sírta az ötödik.

És akkor mindnek eszébe jutott, milyen régen nem látták már a mamájukat, Marija Szemjonovnát. Olyan hangos jajgatásba kezdtek, hogy a világ nem hallott még ilyen hangos at. Nyafogtak és nyüszítettek és bőgtek és bömböltek és üvöltöttek. Már napok óta nem is gondoltak a mamájukra, de most kiderült, hogy nagy szükségük lenne rá.

Marija Szemjonovna százlábúmama pedig már közeledett a ház felé, teljes sebességgel szedve mind a száz lábát. A hátán vaskos, nehéz könyvet cipelt, a könyv gerincén a cím: "Hogyan neveljük engedetlen gyermekünket?". És éppen akkor ért a házhoz, amikor sivító gyerekei teljes hangerő re kapcsoltak.

- Atyaég, mi folyik itt? - suttogta Marija Szemjonovna.

A gyerekek rácsimpaszkodtak és minden oldalról próbáltak közelebb furakodni, hogy megpuszilgathassák és az összes lábacskájukkal megöleljék a hosszú úttól és a cipekedéstől kifáradt mamájukat.

- Szörnyű dolgok történtek! Meghalt Vászja! Mihéjev leforrázta magát és ő is halni készül! Meg az Antverpen is azt mondta, hogy meg fog halni! Mamácskánk, de jó, hogy hazajöttél!

 

10. fejezet

Marija Szemjonovna azon volt, hogy minél hamarabb legyen meg a temetés, hát ott helyben, az udvaron vettek búcsút Vászja földi maradványaitól, eltemették a cserepével együtt. Leeresztették a földbe, aztán sírhalmot emeltek fölé. A nevelési tanácsadó könyvet a Nagylexikon mellé tették az ablakpárkányra, de - micsoda csapás! - már nem volt, aki elolvashatta volna a hasznos kötetet.

Antverpen nem jutott a végére az olvasástanulásnak, és bár Mihéjev ismert négy betűt meg két másikat, világos volt, hogy ez nem lesz elég. Nem is beszélve arról, hogy a macska már csak hevert a sutban és nyögdécselt, napról napra romlott az állapota.

És akkor Marija Szemjonovna egyszer csak páratlan felfogóképességnek és jellembeli szilárdságnak adta tanújelét. Maga köré gyűjtötte az összes gyerekét és szó szerint a következőket mondta nekik:

- Mihéjevet meg kell gyógyítani. Vászja nincs többé, de a ház körül ott a megszámlálhatatlan sok kamillavirág. A kamilla pedig gyógynövény, úgy mondta Vászja. Úgyhogy gyorsan, igyekezzetek, menjetek kamillát gyűjteni!

Nehéz ugyan elhinni, de az összes százlábúcska rögtön kötélnek állt és nekifogott a kamillaszedésnek. Egy óra alatt egy teli lábos virágot szedtek. Marija Szemjonovna és Antverpen főzetet készítettek és beborogatták Mihéjev homlokát, hátát, hasát, mind a négy mancsát meg a farkát. És Mihéjev egy kicsit jobban lett. Reggel a gyerekek újra teliszedték a lábost, a veréb és a százlábú mama új adag gyógyító főzetet és friss borogatást készített, és Mihéjev még egy kicsivel jobban lett…

Szerencsére az esőzések is megkezdődtek, így Antverpennek nem kellett már messzire repülnie a vízért, mert a hordó mindig megtelt friss esővízzel, amely nagyszerűen megfelelt ivásra meg borogatás-készítésre is.

A hét végére Mihéjev már felkelhetett a sutból. Rémesen nézett ki: a szőre szinte mindenhonnan kihullott, az új meg még nem nőtt ki teljesen.

De már látszott, hogy újra fog nőni a bundája és nem kell kopaszon leélnie az életét. Az első napon csak a házban sétálgatott, a másodikon már átlépte a küszöböt és kiment a kertbe megnézni Vászja sírját. Letörölte a szeme sarkából a macska-könnycseppeket és közelebb lépett a sírhalomhoz.

Ha hiszitek, ha nem - és ugye nehéz elhinni -, a sírhalom közepén egy picike ezerjófű nőtt ki!

- Vászja! - kiáltott fel Mihéjev. - Te lennél az?

- Oááá! Oáááá! - hangzott a válasz.

Antverpen, akinek már szinte egészen rendbejött a kificamodott szárnya, meglepetésében nekirepült a kerítésnek.

- Ez Vászja! - csiripelte. - Vászja újranőtt!

- Oá! Vá-vá! - gagyogta az ezerjófű-csecsemő. Előszaladt erre az összes százlábú is, Marija Szemjonovnával az élen és boldogan kiáltoztak:

- Vászja! Mégse halt meg a mi Vászjánk! Visszajött hozzánk!

- A gyökerében van a titok nyitja - magyarázta Mihéjev. - Végülis ő növény, újra kinőtt hát a gyökeréből. Milyen jó is a növényeknek!

- Vászja! Sose fogjuk többé szétdobálni az almahéjat! - kiáltották egyszerre a százlábúgyerekek.

- Ku-ku! Hé-hé! - fejezte ki egyetértését a növényke.

Ez az új ezerjófű kétséget kizáróan Vászja volt, csak éppen nem a korábbi, jóságos és bölcs Vászja, hanem egy kisbaba.

Mihéjev megsimogatta a még nem teljesen gyógyult mancsával a növénykét:

- Szeretünk téged, Vászja! De kérlek, nőj egy kicsit gyorsabban! Mondd szépen: Vász-ja!

- Oá-oá! - sírta el magát a kis palánta.

- Szomjas - találgatott Antverpen.

És mind ugrottak, hogy megitassák Vászját: Antverpen vizet hozott a csőrében, Mihéjev a kannából locsolta, a százlábúak pedig csatárláncba álltak a hordó szélétől az egykori sírig, amely nem volt már többé sír, hanem csak egyszerű virágágyás. Lábról lábra adogatták a bögrényi vizet, és igazán csak egy-két kortyot lötyköltek ki közben!

Egészen estig egyfolytában locsolták a kicsi Vászját, csak annyi időre hagyták abba, amíg ebédeltek. Vászja pedig a szemük láttára, nőttön nőtt. Estére már a kétszeresére terebélyesedett és kimondta az első szavát is. Kicsit furcsán hangzott:

- Kö-cö-nö!

 

Utolsó fejezet

Miután a gyerekek aludni mentek, Mihéjev és Antverpen letelepedtek az ablakpárkányra a két könyv mellé, amelyek nem kellettek immár senkinek, és csendesen beszélgettek.

- Micsoda barátot veszítettünk el - mondta szomorúan Antverpen. Olyan okos volt és művelt, most meg van még egy karonülő gyerekünk.

Antverpen felugrott a párkányon heverő könyvre és a címre bökött a csőrével.

- És most már sosem tudjuk meg, hogyan kell helyesen nevelni az engedetlen gyermekeket.

- Nem is tudom, nem is tudom - mosolygott rejtélyesen a macska.

Ismeretes, hogy a rejtélyes mosolyoknak a macskák valóságos nagymesterei. Ekkor a félénk Marija Szemjonovna is kiszólt a sarokból:

- Ha tudnátok, milyen nehéz volt az a könyv, mi fáradság volt, amíg a hátamon hazacipeltem! Tényleg nagy kár, hogy most már sosem tudjuk meg, hogyan kell helyesen nevelni az engedetlen gyermekeket.

Antverpen bólogatott:

- Hát még a kamaszokat! Hiszen nemsokára kamaszodnak majd, akkor aztán egyáltalán nem fogunk bírni velük, elcsavarognak, meg cigarettázni fognak, a csikkeket meg az üres üvegeket a földre dobálják, és bőgetik a motorbiciklit meg bántani fogják a gyengébbeket, sőt, ne adj isten, még az is lehet, hogy utálni fognak mindenkit, akinek száznál kevesebb a lába, például a macskákat vagy a verebeket meg az ezerjófüveket! Nincs igazam, Mihéjev?

De Mihéjev továbbra is csak ült és rejtélyesen mosolygott, mintha valami kivételes tudásnak lenne birtokában. Így is volt, az jutott eszébe ugyanis, hogy a jó könyv elvégzi a feladatát még akkor is, ha nincs, aki elolvassa. De úgy döntött, egyelőre egy szót sem szól erről Antverpen barátjának, hanem inkább vár egy kicsit.

Nem sokat kellett várnia. Másnap reggel a százlábúgyerekeknek első dolga volt, hogy rápillantsanak Vászjára. Éjjel megint nőtt egy kicsit, és amikor odamentek hozzá, halkan és nem túl magabiztosan azt mondta:

- Jó reg-gelt!

A százlábúak újra csatárláncba álltak a hordó felső peremétől az ágyásig és meglocsolták Vászját a bögréből.

Napközben Mihéjev meglátogatta Vászját és körbeszaglászta, megsimogatta a mancsával, amelyen már kinőtt az új szőr, valamit sugdosott a növénykének, aztán elégedett arckifejezéssel távozott, Estére úgy döntött, hogy Vászja már kellőképpen megerősödött, fogta hát az üres tejeskannát és elment dolgozni.

A történet tulajdonképpen a végéhez közeledik: egy hétre rá Vászja szép nagy növénnyé cseperedett, és újra eszébe jutott majdnem minden, ami az előző életében történt vele, amikor még öreg ezerjófű volt és a párkányon álldogált. Most újra fiatal volt. De egy csodálatos képessége nem tért vissza: olvasni nem tudott.

Azalatt, amíg a kis százlábúak locsolgatták Vászját és segítettek neki a növekedésben, ők maguk is felserdültek, megjött az eszük, még abban is kételkedni kezdtek, hogy valóban olyan jó szórakozás-e szétdobálni az almahéjat a padlón.

Elérkezett a pillanat, akikor Mihéjev elmondta a többieknek, mi jutott eszébe, amikor Antverpennel üldögélt az ablakpárkányon és Vászja még csecsemő volt: hogy a jó könyv elvégzi a feladatát még akkor is, ha nincs, aki elolvassa.

Elmondta Vászjának, aki alapjában véve egyetértett vele. Annál is inkább, mert az ezerjófű addigra újra megtanulta a betűket és nem adta fel a reményt, hogy egy napon újra olvasni fog.

Antverpennek is támadt egy ötlete a nevelés kérdését illetően. Csak olyan apró kis ötletecske volt, mint egy verébugrás: minden élőlénynek saját neve kell, hogy legyen! Rendes, tisztességes neve. Mint amilyen neki is van. Amíg Krahácsnak hívták, rosszul mentek a dolgai, de ahogy Antverpenné vált, minden jóra fordult. Ebből következik, hogy helyre kell hozni a tapasztalatlan Marija Szemjonovna mulasztását és minden gyereknek nevet kell adni. Ez az ötlet rettentően tetszett mindenkinek - leginkább maguknak a százlábúgyerekeknek! Már csak egy megoldatlan probléma maradt - honnan vegyék a neveket? Akkor Vászja összeszedte minden erejét és emlékezetébe idézte, hogyan lesznek a betűkből szavak. Mindössze két napra volt szüksége, hogy újra elsajátítsa az olvasás képességét: ez igazán nem hétköznapi tehetségre vall!

A harmadik nap reggelén Vászja azt kérte, hogy ültessék át az ágyásból a párkányra. Ott kinyitotta a Nagylexikont és elkezdte felolvasni a szócikkeket, szép sorban, A-tól ZS-ig. A százlábúgyerekek pedig ízlésüknek megfelelően nevet választottak maguknak: Abelárd, Achát, Aritmia, Athéné, Ábrahám, és így tovább, egészen Zsurnalisztikáig! Nagy volt az öröm.

Természetesen még így is nagyon hasonlítottak egymásra, de most már mindnek megvolt a saját neve. Egymást is ünnepélyesen szólítgatták: Achát bátyám! Zsurnalisztika nővérem!

Vászja volt a legboldogabb, és újra olyan bölcs volt, mint régen. Utolsó kinyilatkoztatása is arról tanúskodik, hogy milyen okos volt. A következőket mondta:

- Drága Abelárd, Achát, Aritmia, Athéné, Ábrahám és így tovább, egészen Zsurnalisztikáig! Becsüljétek meg a neveteket! Azok, akik megbecsülik a nevüket, nem szórnak szét almahéjat a padlón, nem dobálják a földre a csikkeket és az üres üvegeket, nem bőgetik a motorbiciklit, nem bántják a gyengébbeket és főleg azokat nem, akik nem hasonlítanak rájuk, például a verebeket, a macskákat és az ezerjófüveket! Azok viszont, akik nem becsülik a nevüket, csak hagyják, hogy sodorja őket a tömeg, amely szétdobálja az almahéjat és így tovább….

Ez aztán a nagyszerű gondolat!